Nemrég, teljesen véletlenül, az egyik közösségi portálon, rábukkantam egy orvostanhallgató fényképeire. A fényképek gyermekgyógyászati gyakorlatuk ideje alatt készültek. Az illető lefotóztatta magát néhány beteg kisgyerek, csecsemő társaságában, ez etikátlan dolog, de nem erre akarok kitérni. Eszembe jutottak az én gyakornoki éveim is és összeszorult a szívem. Milyen sok szenvedést láttam, milyen sok könyörgő és elkeseredett arckifejezést, mennyire kétségbeesett volt a sok gyereksírás. Nem engedték, hogy szeretgessük őket, hogy ölbe vegyük, hogy eljátszodjunk velük, mondván, csak megnehezítjük az ápolók munkáját azzal, hogy szakadatlanul üvöltő gyerekeket hagyunk magunk után. Rémes volt sírni hagyni őket, azt a kétségbeesett könyörgést amit a legtöbb baba kiadott magából, nehéz volt hallgatni. Mennyire igényelték a társaságot, az érintést, milyen boldogok voltak, ha már az ajtót megnyitottuk. Istenem mennyivel könnyebben gyógyulna minden beteg gyerek és csecsemő, ha valaki állandóan mellettük lenne, elsősorban az édesanyjuk, ha nem lehetséges akkor nagymama, vagy bárki aki a családból ráér. Már az is nagy-nagy szenvedés nekik, hogy szúrkálják, gyógyszerezik őket, mindenféle kellemetlen vizsgálatnak vetik alá őket, sokszor durván érnek hozzájuk, hamar teszik tisztába őket, katonásan öltöztetik, érzések nélkül, etetésük pedig kész tragédia (tisztelet a kivételnek). Volt szerencsétlenségem olyan ápolóval is találkozni akit nemhogy egy csecsemő mellé, de még egy állat mellé sem engedtem volna, és ezt a legnagyobb komolysággal és minden túlzás nélkül írom. Nem elég a fizikai fájdalom, de mindezt egyedül, magukra hagyottan kell elviseljék, ami megsokszorozza szenvedésüket. Olyan primitív az ember... Ahogy itt írok egyre több emlék jön elő, és egyre nehezebb látni őket, az értelmetlenségük miatt. A lélek sarokba állításával gyógyítani nem lehet. Milyen egyszerű lenne, és mégsem lehet változtatni.
A fotókon látva a sok fájdalmas, ártatlan, megfáradt tekintetet, elkapott a sírás. Az egyik képen pont egy akkora baba volt, mint amekkora most az én gyermekem. Kicsi keze ökölbe szorítva, kék-zöld foltokkal (agyonszúrt kézfej), feje bepólyálva egy vénás katéter rögzítésére, arca megdagadva és teljesen kicsavarodva próbált szopni az odanyújtott cumisüvegből. Miért nem lehet ölbe venni, hogy ne tekeredjen ki? Még egy felnőttnek is kényelmetlen lenne így táplálkozni. Arra a kis időre miért ne érezhetne igazi melegséget, ölelést? Az ölelés, a simogatás és a jó szó csodákra képes. Soha nem hiányozhatnak ezek egy ember életéből sem, pláne nem betegségének ideje alatt. Hány gyereket kellett otthagynunk a kétségbeesés határán, hányan rázták utolsó erejükkel a kiságy rácsát, toporzékoltak és senki az égvilágon nem figyelt rájuk. Ennél nagyobb ártalom nem is kell. Lehet, hogy a vírusokat kizavarták pici testükből, de lelkükben meggyötörten térnek haza. A tehetetlenségük és a megválaszolatlan, könyörgő, hosszas sírásuk miatt úgy érzik, ők nem szerethetők és ez forrása minden felnőttkori lelki ficamnak. A megmagyarázhatatlan düh, mellyel embertársai felé fordul (és ami valójában a tehetetlenség jele), az önpusztító cselekedetek sorozata és az önbecsülés hiánya, valamint a stressz feloldásának képtelensége mind-mind a csecsemő és kisgyermekkori lelki ártalmakra vezethetők vissza.
