Szülésem története bő lére eresztve

Történt, hogy március 1-én kedden elmentünk a párommal ahhoz a szülész-nőgyógyászhoz aki a várandósságomat kísérte. Ekkor léptem a 36. hétbe, de én inkább 35-nek számoltam ( ő következetesen két héttel többet mondott). Az ultrahangos vizsgálat során fény derült arra, hogy kevés a magzatvíz. Azonnal megírta a beutalót a kórházba ezzel a mondattal: „Ezt a gyereket ki kell venni.”. Én nem ilyedtem meg, még a hüvelyi vizsgálatot is megengedtem neki, bárcsak ne tettem volna, mert azt hittem, hogy kinyomja az agyamat, volt is fejfájásom egész nap (utólag derült ki, hogy megpróbálta betuszkolni az ujját a zárt méhszájon, és a küldőpapírra azt is írta, hogy egy ujjnyi vagyok). Amúgy a gyereket 38+4 naposra mérte, ami számomra erős túlzás volt, ezért sem vettem komolyan a beutalását sem. A délelőtt és a délutánunk egy része arra ment rá, hogy keressünk olyan helyet ahol ultrahanggal újra megnézi egy másik doki a gyereket, hadd legyen egy másik szakvélemény is a kezünkben, de mindenhol zsúfolásig tele voltak, leghamarabbi időpontot egy magánklinikán kaptunk, csütörtökre. Beszélgettem azzal a bábával aki a szülésemet vállalta, akartam hallani az ő véleményét is, de nem igazán bíztatott, de mivel nem hajlottam arra, hogy kórházba menjek, próbált ötleteket adni. Délután végül is úgy döntöttem, hogy felmegyünk az ambulanciára, tudtam, hogy profi gépeik vannak, flowmetriát is tudnak végezni, akartam tudni, hogy valóban olyan súlyos a helyzet ahogy azt a dokim lefestette? Két rezidens fogadott, nagyon alaposan megnéztek, már-már zavart, hogy olyan sokat van az érzékelőfej a hasamon. Számoltak, mértek, számoltak, mértek és valóban kevés a magzatvíz, sőt a pici hólyagjában több vizet találtak mint a méhemben ( ők 36 hetesnek látták a babát). Mindenképp akarták, hogy a főnök is lásson M. doktor (akinek egyébként igen jó híre van és én is csak dícsérni tudom) egy jóval érzékenyebb gépen, ezért felmentünk a kilencedikre. Ott is alaposan megnéztek, összesen két orvos és négy rezidens. Már szó szerint idegesített az érzékelőfej, igen hosszasan néztek, nem voltam ehhez szokva. Természetesen románul megvitatták az esetemet a fejem fölött, M. doki sem volt valami jó passzban (ideges volt és úgy kezelt mint egy idiótát). Sajnos alig láthattam a monitort, így csak az orruk alá dünnyögő szakvélemények foszlányait tudtam összeszedni. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy a gyereknek semmiféle malformációja nincs, mindene jól működik, de sajnos a placentáról nem kaptam tájékoztatást, csak annyit, hogy még öregebb annál, mint amennyire délelőtt a kezelőorvosom mondta. Az orvos azonnali befekvést és a bébi monitorizálását rendelte el. Én tiltakoztam, hogy azt nem lehet, hisz nem úgy jöttem, hogy befekszem, amúgy meg mennünk is kellene, mert a legutolsó esti buszt negyed óra múlva lekéssük. Az egyik rezidens prima ötlete volt, hogy fussak le a büfébe és vegyek magamnak pizsamát és papucsot és el van intézve miden, persze én határozottam nemet mondtam. Mondom, majd holnap reggel jelentkezem az ambulancián a saját cuccaimmal. M. doki nem akadt ki, viszont a rezidensek megrettentek attól, hogy ilyen könnyen nemet mondok, elkerekedett szemekkel figyeltek a doki háta mögül. Egy utolsó hüvelyvizsgálat (egy intelligens rezidens aki bemutatkozott és nagyon finoman vizsgált, alig éreztem, és aki megerősítette a három nappal előbbi bábai vizsgálat eredményét, zárt méhszáj, nincs megrövidülve a méhnyak), papírmunka, méricskélés majd pirossal alá kellett írnom, hogy visszaútasítottam a befekvést.

Nagy rohanás a buszmegállóba, még elcsíptük a buszt. Éjszaka nem alvás, másnap nem mentem be. Egész nap gondolkodtam és próbáltam lazítani, de valahogy nem tudtam megnyugodni. Este elkezdtem pakolászni férjem nagy megdöbbenésére. Elmondtam neki, hogy nem vagyok nyugodt, mert nincs semmiféle gép kéznél amivel a gyerekem állapotát figyelemmel tudnám követni. Ugyan van egy szívhanghallgatónk, de azt csak a szülők szórakoztatására találták ki (megpróbáltuk hosszasan regisztrálni a számítógépen a szívhangokat, közben figyeltem a magzatmozgást, de nem igazán tudtunk a frekvenciának utánaszámolni, sőt az érzékelőfej gyakran elmozdult és akkor csak nagy sistergés hallattszott). Tettem be egy-két baba holmit, biztos ami biztos alapon. Csütörtökön a hajnali busszal bementünk, ismerős rezidens, finom vizsgálat, intelligens hozzáállás, fel a kilencedikre, egyből szülőszobára. Én megrettentem. Az ismerős szülésznőnek (volt csoporttársam) mondtam, hogy nekem semmi keresnivalóm a vajúdóban, én a patológiára kellene menjek. Körbekérdezősködött, telefonálás és kiderült mégis a vajúdóban kell maradnom. Totál bepánikoltam. Nekem van még bő egy hónapom, igaz, hogy a pocakbeli állapot nem a legjobb, de akkor is. Épp hogy elhelyeszkedtem a számomra kijelölt ágyon hívtak is ultrahangra. E. professzor vizsgált néhány rezidenssel és egy csoport diákkal a háta mögött. Mosolyogva vizsgált, sőt nem tulzok ha azt mondom, hogy örömmel közölte a diákokkal azt, hogy engem biza fel kell vágni, mert ugyan most oxira kötnek, de tuti, hogy nem fogok reagálni rá. Mindezt nekem hátat fordítva csak a diákoknak mondta. K. a szülésznő elkísért az ágyamig és nem tudta, hogy mit mondjon nekem. Hozta is az oxis perfúziót, de engem már zokogásban talált, ami nagyon meglepte. Mondta, hogy ezt kívánja a baba állapota, próbáljam elfogadni a műtétet. Mondtam, hogy eszem ágában sincs felvágatni magam, én még több gyereket szeretnék szülni, és úgy bőgtem tovább mint még soha. Erre a szülésznő azt mondja, hogy ezt le kellene filmezze, mert ők még ilyet nem láttak, hogy valaki ennyire sírjon, hogy császározni akarják, mikor mindenki épp azért sír, hogy műtőbe vigyék.

Még az első nap a folyósón összefutottam egy nagyon kedves, addig virtuális ismerőssel, akit néhány napja császároztak a kisfiával. Megdöbbenve jött oda hozzám, tudta, hogy otthonszülést szerettem volna és beszélgettünk. Amíg csak tudott mindig jött és szóval tartott sőt, elhalmozott homeopátiás bogyókkal is ( természetes oxitocinnal). Nagyon hálás vagyok neki azokért a pillanatokért, legalább arra a rövid időre is sikerült elterelnie a gondolataimat. Én a párnám alatt tartottam a bogyókat és suttyomban szedegettem belőle. Az első nap egyáltalán nem kaptam semmiféle kaját mondván, hogy nem lehet tudni mikor jönnek értem, hogy toljanak a műtőbe. A párom egy bennt dolgozó srác segítségével becsempésztetett szendvicseket és málnalevélteát. Én egész nap egy fél szeletet tudtam magamba gyömöszölni. Egyszerűen nem adódott olyan alkalom, hogy többet ehessek. Egész nap monitorizálták a bébimet. Nagyon megnyugtató volt hallani a szívhangokat és látni, hogy a magzatmozgásokra gyorsul a szívverés. Csak éjszakára vették rólam le a gépet, hogy tudjak pihenni, amúgy a két szülésznő nagyon kedves, segítőkész volt végig. Éjszaka az egész szülészeten egyedül voltam, jöttek a rémesebbnél rémesebb gondolatok, bőgtem mint egy kisiskolás, hívtam a páromat, muszáj volt beszélnem vele. Egyik pillanatban csődtömegnek éreztem magam (az oxi semmit nem indított el, pedig jártak az agyamra eléggé a rezidensek érdeklődni, hogy „na, van valami?), másik pillanatban a babámért aggódtam (mi okból nincs magzatvizem, minden rendben van-e a babával, tényleg nincs malformációja stb), a harmadikban azon filóztam, hogy hogyan tudnék megszökni a kórházból, szóval rettenetes volt.

Végre eljött a hajnal, vele érkezett két vajúdó is. Reggel gyors vizit, hüvelyi vizsgálat, a helyzet változatlan. Rezidens jön és mondja, hogy nemsokára tolnak a műtőbe (ugye nem történt semmi az oxi hatására). Én megragadtam az alkalmat és megkérdeztem, hogy ez a műtét feltétlenül szükséges? Azt válaszolta, hogy majd jön E. prof. és beszéljem meg vele. Úgy 11 óra fele meg is jelent a kisöreg díszkísérettel (mindenki beöltözve) az ágyamnál és mondta, hogy a baba állapota arra sürget, hogy mielőbb kivegyék a hasamból. Én szépen felültem és mosolyogva közöltem (fogalmam sincs miért mosolyogtam), hogy ezt a babát természetes úton szeretném világra hozni. A kisöreg kihúzta magát, mély lélegzetett vett, felemelte a fejét, hogy még magassabbnak látszódjék és otthagyott engem mint tehén a trágyáját. Persze a díszkíséret árgus szemekkel figyelt a prof. háta mögül, metakommunikációjukból ez jött le: „Na most merj szólni kisanyám!”. A kis rezidens doktornő még egyszer vissza jött és annyit mondott, hogy hozzák a következő adag oxit. Ekkor megint „fülön csíptem” és megkérdeztem, hogy mi lehet az oka annak, hogy csak úgy elfogyott a magzatvizem (nem szívárgott sehol sem). Erre odafordul hozzám, határozottan a szemembe nézett és azt mondta (persze románul), hogy nagyon jól tudja, hogy én is szakmabeli vagyok, tehát tudhatom, hogy ennek több oka is lehet, azzal sarkon fordult és elment. Már második nap vagyok benn és nem tudok elkapni egy orvost sem, hogy normálisan megbeszéljük a pocakomban uralkodó állapotot. Végre megtudtam, hogy T. doki az ügyeletes. A folyóson siettem utána a perfúziós állvánnyal egyetemben, feltettem sokadszorra is ugyanazt a kérdést, erre a válasz: „Beszélje meg kezelőorvosával.” Basszus, gondoltam, mi van itt? Ezek nem tudnak válaszolni, vagy nem akarnak??? Közben ugye már más volt körülöttem a személyzet is. A két szülésznő megdöbbenve vette tudomásul, hogy mertem visszaútasítani egy életmentő császárt, sőt E. professzornak mondtam nemet, látszik, hogy nem tudom, hogy kit utasítottam vissza (dehogy nem), nem mindegy, hogy ki csinálja a műtétet, ha már arról van szó. Aztán jött a lelki terror, felelőtlen vagyok, veszélyeztetem a babám életét, nem is tudják, hogy ezt miért csinálom, mikor szakmabeli vagyok, tudhatnám, hogy mivel játszok, oxigénhiányos gyereket akarok-e magamnak stb. Közben egy gyors vizsgálat, kiderült, hogy kinyíltam egy ujjnyira. Olyan nagyon boldog voltam, én úgy örvendtem ennek a haladásnak, mintha már legalább 7 cm-nél tartottam volna. A föld felett jártam örömömben. Meghozták az ebédet, kapok egy tányér levest, amit azonnal elfogyasztottam. A rezidensek továbbra is kérdezősködtek, hogy jönnek-e a fájások, de annyi nemleges választ kaptak, hogy délutánra már senki nem jött és nem kérdezett semmit. Szedtem tovább a golyócskákat és amikor csak tudtam vizualizáltam (elképzeltem, hogy felszedődik szépen a méhnyak és nyílok ki). Közben jött a mellettem levő ágyra egy lány négy perces fájásokkal, amik szép lassan hétpercesek lettek és azok is maradtak hosszú ideig. A fiatalabbik szülésznő próbálta kideríteni, hogy miért nem mentem bele a műtétbe, én mondtam neki, de mint aki meg sem hallja, annyira futotta tőle, hogy megvetőleg azt mondta, hogy mikor vajúdni fogok akkor nem ez lesz a véleményem és akkor majd rimánkodni fogok azért, hogy vágjanak. (A vele való „beszélgetés” során sikerült elfogadnom, hogy ha császár lesz akkor az lesz, nem fogok kiborulni és ez után teljesen megnyugodtam, mintha mindent elengedtem volna és úgy belesimultam a jelenbe, amit én semmi állapotnak nevezek.) A legnagyobb szerencsém ezzel a kora délután érkező lánnyal volt, mert mindenki figyelmét lekötötte (T. doktor, az ügyeletes, páciense). Ha kellett, ha nem őt figyelték, teljesen körbevették. Néha megkérdezték tőlem, hogy hogy érzem magam, van-e fájás, én mondtam, hogy nincs semmi, nem érzek az égvilágon semmit. Délután négy óra volt mikor T. doki először rátette kezét a pocakomra, megállapította, hogy jó a tónus, aztán annyi. Én közben megtudtam, hogy mit kell érezzek (húzódást, feszülést), no, azt én már jó ideje éreztem, de nem tudtam, hogy az fájás, hisz nekem nem fájt egyáltalán. Ez után akár hányszor rákérdeztek én mindig azt mondtam, hogy feszülést, keményedést érzek, nem fájást. Nyugodtan sétálgattam állványostól a folyósón, néha leguggoltam, persze az idősebbik szülésznő igyekezett azonnal lábraállítani, merthogy milyen rossz amit csinálok. Közben elgondolkodtam a történteken és kezdtem még jobban megnyugodni. Ha valóban olyan rosszul lenne a kicsi odabenn (prímán volt) akkor nem teketóriáznának, nem kisérleteznének oxival, vinnének műteni azonnal.

Valamikor öt és hat között rámkötötték a CTG-t, hogy lám mi a helyzet és gyünyörű méhösszehúzódásaim voltak, amin én magam is meglepődtem, tudni illik én végig azt vártam, hogy mikor kezdek olyan hosszasan szenvedni ahogy már olyan sokszor olyan sok nőnél láttam. Nemsokára érkezik a fiatal szülésznő és feltekeri a perfúziómat. Kérdem, hogy miért teszi, erre fölényesen azt válaszolja, hogy nem tudok arról, hogy az indított szülések emelkedő csepszámmal zajlanak? Én azt mondtam, hogy tudom, csakhogy itt egy kicsit más a helyzet és vigyázni kellene, nehogy a babám rosszul reagáljon és kapkodós műtét legyen a vége. Nem szólt semmit elment, közben a kicsimnek a szívfrekvenciája kétszer 98-ra leesett, azt hittem megőrülök, már készültem letépni magamról az érzékelőket és elrohanni, de megjelent a doki és azonnal letekerte a cseppszámot. Szerencsére csak fél órát volt rajtam a gép, elvitték máshoz. Közben a lányt már nagyon kínozták, az orvos kézzel tágította, szegény csaj nagyon-nagyon kinlódott. Nekem sem kellett több, megragadtam az alkalmat és kimentem a WC-re, hisz ekkor valóban éreztem fájásokat, és nagyon kellett a csend és nyugalom. A kutya sem figyelt rám, hisz olyan nyugodt, rezzenéstelen arccal csináltam mindent. A WC-n nem érdekelt a higiénia, körbeterítettem az ülőkét papírral és leültem. Hőhullámok jöttek, magamra nyitottam az ablakot és nagyon-nagyon jól esett a hideg levegő, közben a perfúziós állvány rúdjába kapaszkodtam, arcomat rányomtam a hideg vasra, az is jól esett. Most már egyértelműen éreztem, hogy vannak kontrakcióim. Mikor elkezdődött egy hullám nagyon mélyen és hosszasan be és kilélegeztem. Ez nagyon sokat segített a fájdalom elviselésében. Fogalmam sincs mennyit ülhettem ott, de egyszer csak éreztem, hogy ülve sem jó és mindjárt végem van, vagyis erős rosszullét tört rám. Hamar szedelőzködtem, hogy még az ágyamig érjek vissza és ott eldöltem mint egy zsák krumpli. Közben a másik szobában a csaj megszült. Én oldalamra fordultam és próbáltam betakarózni, mert dideregtem, de nem igazán futotta az energiámból, csak behunytam a szemem és elöntött egy nagy kontrakciós hullám. Elkezdtem remegni, de úgy, mint még soha (talán még az ágy is pattogott velem). Ekkor már semmi nem volt jó, nem tudtam úgy lélegezni (kontrollálva) ahogy addig. Odasietett az idősebbik szülésznő, be akart takarni, de előtte rámparancsolt, hogy a remegést hagyjam abba meg hogy ne feszítsem magam ( nem feszítettem). Én nem tudtam abbahagyni, erre még erélyesebben szólt, hogy nyissam ki a szemem és nézzek rá, én nem tettem, mert úgy éreztem, ha megteszem a folyamat megszakad, kiesek valamiből, amiből most nagyon nem szabad kiesni. Kérdezte, hogy hány percenként vannak a fájások, én ingattam a fejem, hogy nem tudom, erre ő rámparancsolt, hogy fogjak hozzá és mérjem az időt aztán rámdobta a takarót és azt mondta: „Csináljon azt amit akar, mert eddig is azt csinált amit akart!”. Mikor elment, kezembe vettem a mobilt és megnéztem, hogy hány óra, 20.28 perc de nem volt mit mérjek, mert egybefolyt minden. Kis idő mulva jött a fiatal szülésznő, kezdte tapogatni a pocakomat, ez nagyon felhergelt, elkaptam a kezét és ellöktem. Oxigént tartott az orrom elé, jól esett. Megjelent az idősebbik is, mondtam neki, hogy úgy tünik egypercenként vannak kontrakciók (hogy mondjak valamit), erre ő a hátamra fordított és a lábam közé nézett és egy erős „Doktor úr!” felkiáltással elrohant. Én akkortól már hangokat adtam ki, nagyon mély hangokat, elcsodálkoztam, hogy mire vagyok képes, minden úgy jött magától, nagyon mélyről és ahogy a hang feljött a torkomon úgy éreztem odalenn kellemes feszülést belülről. Visszajött és parancsolva utasított, hogy menjek át a szülőszobába, másszak fel arra a rohadt „ágyra” szülni (ezek már az én gondolataim voltak). Segítséggel lemásztam az ágyamból, a szülőágyig menet kétszer elkapott az a „nyomhatnék” de nem én nyomtam, a testem nyomta ki magából a bébit. A két kezemet végig a lábam között tartottam. Közben kitört a pánik, össze-vissza futkorásztak, emlékszem a szülésznő elkiáltotta magát, hogy még le sem vagyok borotválva, kb úgy, hogy az is az én hibám. Közvetlen a szülőágy előtt kapott el a második inger és akkor már bőgtem mint egy tehén és begörnyedtem. Elkezdtek csépelni, hogy mit képzelek, odaszülök nekik a földre, meg hogy tudnom kellene, hogy mit kell csináljak, azonnal másszak fel. Én felmásztam arra a rohadt „ágyra” ( hogy aszalódjon meg az aki ezt szülésre kitalálta), azonnal lekötözték a lábamat, de úgy, hogy a bal lábfejem három hétig tapintásra érzékeny volt a kötözés helyén. Borotváltak (szerencsére csak minimálisat, nem volt idő többre), fertőtlenítettek és éreztem beszúrják az érzéstelenítőt. Már semmi nem érdekelt, nyomtam a következőt. Közben az orvos átvergődött a tömegen ami addigra begyúródott a szobába. Érdekes módon csak ez az egy volt amitől tartottam, hogy diákok szeme láttára szüljek, de frankón összejött péntek este, hogy nézőközönségem legyen, de már az sem zavart. Szóval a doki átvergődik a diákokon, odabotladozik hozzám, hallgatja a bébit, nem találja a szívhangot, bepánikol és belekönyököl a hasamba, gondoltam kivédem és megfeszítettem amennyire csak lehet a hasfalamat de szerencsére jött a következő tolóinger és félig felülve nyomtam, persze azonnal lenyomtak, fekve kell szülni, de már éreztem, hogy kicsusszant a drága kicsi magzatom. 20.45 volt ekkor. Megint feltápászkodtam, de csak a válla felső csücskét láthattam, mert azonnal visszanyomtak, de ekkor már éreztem a placentát is kicsusszanni. A szülésznő ezt mondta: „Óriási ez a placenta”, épp ezért nagyon sajnálom, hogy egyáltalán nem láthattam. Közben éreztem, hogy jól vérzek és húzódik össze a méhem (az oxit végig engedték folyni). Ekkor kezdtem felfogni, hogy mi történt, teljesen odavoltam, nem tudtam hova nézzek, a babámat nem láthattam, mert körbevették a neonatológusok és az aszisztensek, körülöttem pedig egy rakat diák, köztük srácok is, így inkább a plafont bámultam. Egyszer csak megkérdik, hogy mi a neve, én mondom, hogy Rege Anna. Néznek rám szótlanul, én meg lassan elismétlem még kétszer, hogy jól értsék. Egy rezidens maga előtt elismétli az Annát és gondolkodik, aztán az idős neonatológus felemeli a babámat mint egy békát és azt mondja fiú. Én nem tudtam, hogy meglepetésemben hova legyek, sírtam és nevettem, legfőképp azon, hogy először látom őt ebben a világban. Nem tudtam nevet mondani, ott nem jutott eszembe semmi, de amíg összevarrtak kitaláltam. Olyan édesen és nyugodtan nézelődött a fima, olyan szép volt és annyit pillogtatott. Szerencsére az egyik neonatológus rezidens a tenyerével árnyékot tartott neki a nagy fényben. Bebugyolálták és odaadták egy pillanatra nekem, én meg csókolgattam addig amíg el nem vették. Nekiláttak varrni, én meg nekiláttam remegni. Úgy remegtem, hogy néztem a saját lábaimat, hogy még jó, hogy le vannak kötözve. Rezidens varrt össze, elég gyorsan. Hamar lekerültem, vittek az ágyamba. Nem szédültem, nem voltam rosszul. Az ágyszomszédomnak már kivitték a babáját, én is nagyon vártam már Csegét. Hozták is nemsokára, de nagyon hamar vitték is el, hogy rakják inkubátorba, nekem pedig alig volt időm megnézni őt. Szopizni nem akart, csak csendben nézelődött. Próbáltam a csecsemőst rávenni arra, hogy ha sír hozza ki, de hallani sem akart róla. Jött az idősebbik szülésznő és nem felejtette szóvá tenni sérelmét, hogy nem engedelmeskedtem neki és nem nyitottam ki a szemem, mert majd meglátom, hogy mikor én is szülésznő leszek milyen rossz érzés lesz, ha nem együttműködő valaki velem. Nagy az Isten állatkertje.

Én prímán voltam. Hamar lekerültem a gyermekágyasokhoz ( az ágyszomszédomat is le akarták vinni, de folyton elájult, így csak másnap délután jöhetett le). Nem tudtam aludni, egyedül voltam a kétágyas szobában. Telefonálgattam, üzeneteket írtam, a szendvicsek közül megettem kettőt, aztán gondoltam egyet és felmetem a kilencedikre, hogy megnézzem minden ok-e a babámmal. Az éjszakások kiakadtak, hogy mit keresek odafenn, hogy merészeltem szólás nélkül lelépni (igazuk volt), de megengedték, hogy megnézzem a kincsemet. Édesdeden, az oldalára fordítva aludt az inkubátorban. Reggel hat órakkor már hozták is le a bébimet és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. A szülésem nem volt nehéz, de a gyermekágy annál nehezebb volt. Rémes mikor sajog az ember alfele, sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tud. A gátmetszésem az égvilágon mindenben zavart, jóformán enni sem tudtam. Legszívesebben a torkáig vágnám azt aki ezt a „jóságos” beavatkozást kitalálta.
Ami az egészben mégis csodálatos, hogy akár már most szülném a következőt és őszintén alig várom, hogy beköltözzön a kistesó. Tejecske is van bőven, még másnak is jut.