Gnocchi

Gondoltam, hogy ma összehozok valami finomat az ajándékba kapott céklából. Már jó ideje szemezek azzal a szakácskönyvvel, melyet karácsonyra kértem a páromtól, de sajnos receptjeivel csalódást okozott. Számomra túlzottan felületesnek és kísérletezőnek tűnt. Azért megvolt ám a nagy beharangozója a könyvnek, jó nagy feneket kerítettek neki és én hülye haraptam a csúcsgasztronómiára, mint hal a horogra. Szóval csak rávettem magam, hogy főzzek egyet a Párizsban díjazott könyvből.

Esküszöm, hogy soha többé nem veszek olyan szakácskönyvet melyet egy férfi szakács főzött össze. Közel három órát szerencsétlenkedtem egy céklás gnocchival. Az egy dolog, hogy a főzésből művészetet csinálunk és az étel maga felér egy műalkotással, de akkor kérem fel kell áldozni mindent, leginkább az időt és az élvezhetőséget, ízeket. Ez az ominózus szakácskönyv olyan egyedülálló és kreatív pasasoknak íródott akik néha szeretik magukat megvillogtatni a konyhában is, mondjuk egy jó nő körüludvarlásának alkalmából, akik időmilliomosok és épp nem rohangál körülöttük egy gyermek sem, akiknek a házimunka nem tornyosul a hátuk mögött és akik a vidéki életet csak hírből ismerik. Ez a recept egy tragédia. Ok, hogy ehető, mert megettük, de távolról sem annyira élvezhető amennyire az ember elvárná három óra munka után. Én már a vége fele nagyon kibuktam. Ott szöszölök, fonogatok, babrálok holmi krumplis és céklás tésztával mint valami idióta. Ez még mindig nem elég! Az adagokat nem tudom ki hogy számolta ki, de nekem úgy tűnt, hogy egyből éttermi mennyiséget gyártok. Mikor a receptben olvastam, hogy a fölösleges tésztamennyiséget tegyük a fagyasztóba, még nem gyanakodtam. Ekkora fölöslegre valóban nem számítottam. Kiakasztott, hogy csúcsgasztronómiának van nevezve olyasmi amiben az étel, ebben az esetben a cékla, lelke is kifő és ráadásképpen a felesleget fagyasztásra ajánlják.

A másik dolog, hogy nem volt ízletes. Nagyon meg kellett szórjam sajttal és jól felolajazzam, hogy valahogy csússzon. Utoljára már az uborkasavanyúságot is elő kellett vennem. Nem akarom totálisan lepontozni Segál Viktor munkásságát, elvégre ki vagyok én, de ez a recept felér egy kisebb katasztrófával.

Alig tudom elhinni, hogy tíz hónapja nem jártam erre. Nem akartam folytatni a jegyzetelgetést, nem voltam rendszeres és érdekes, aztán az élet is úgy hozta, hogy jól elfáradjak és örüljek ha párnát ér a fejem minden egyes este. A gyerektől nem igazán lehetett, még most sem lehet...

Összeszedni röviden a tíz hónap eseményeit igen nehéz, de azért megpróbálom:

 - december ötödikén reggel észrevettük, hogy Csegének kibújt a két felső metszőfoga, ezek voltak az első fogai, nem az alsókkal kezdte, ahogy a könyvekben írva vagyon

- december hatodikán sikerült megszerezni a hajtásit

 - az advent és az azt követő ünnepek eléggé unalmasan, szürkén teltek, egyetlen egy elképzelésemet, tervemet sem tudtam megvalósítani, minden egy nagy rohanás volt

 - február 20-án Csege egy nap alatt három szót mondott ki tisztán: tata, mama, baba

- február végén a fiam átesett élete első betegségén, a rózsahimlőn

 - március 3-án és 4-én ünnepeltük a szülinapját, minden napra jutott egy-egy torta, büszkén bevallom, mindkettőt én sütöttem

 - március végén vezettem először a hajtási megszerzése óta, meg is lett az eredménye, egy szűk és éles kanyarban meghúztam a kocsi jobb oldalát

- pünkösd vasárnap önállóan járva cikázott Csege a nagyszobában, azóta egyre gyorsabb és nagyon sokat mászik: ajtórácsra, lépcsőkorlátra, könyvespolcra, kerítésre, létrára

 - valamikor tavasszal vettünk öt tyúkot, 26 csirkét és egy kotlót

 - tavasszal úgy döntöttünk, hogy Gertrud Franck tapasztalatait felhasználva alakítjuk ki a veteményest, az eredmény siralmas lett, semmi termés

- az elmúlt négy hónapot végigreménykedve dogoztunk, öntöztünk hogy hátha lesz valami a kertből, de csak a szabadidőnk és energiánk fogyott

 - az év folyamán többször éreztem magam lelkileg mély válságban: felszámoltam néhány emberi kapcsolatot, átértékelődött bennem a barátság fogalma, a párkapcsolatban próbáltam hangot adni igényeimnek, többnyire sikertelenül

- hála a Csűrszínház meglétének sikerült egy picikét oltani a kultúra iránti szomjamat

- eddig sajnos nem sikerült kipipálnom egyetlen könyvet sem, pedig többnek is nekiláttam, nagyon-nagyon hiányzik a rendszeres olvasás (nyugodt körülmények között)

Olasz konyha

Van egy szakácskönyvem, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok, ha kíváncsi az olaszos ízekre. Én nagyon rákaptam a receptekre és sorozatosan készítettem a spagettiket, pizzákat. Igazán finomak lettek, olyannyira, hogy a párom most már semmiféle pizzáért nem hajlandó pénzt kiadva, mondván, hogy egy pizzériában sem készítenek megfelelő alapot, és alap nélkül hiába pakolják meg a tésztakorongokat, mert hiányzik a pizza lelke, az íz, ami a pizzát pizzává teszi. Valóban egy kincs ez a szakácskönyv: Sebastian Dickhaut, Cornelia Schinharl: Az olasz konyha alapjai - Minden, ami a dolce vitához szükséges

A könyvről még csak annyit, hogy könnyen áttekinthető, nagyon jó szerkezetű, szépen illusztrált, rövidek és frappánsak a leírások. Tényleg kedvet kap az ember a sütés-főzéshez.

Itt egy kép egy tányér spagettiről, még augusztusban készült, friss paradicsomból, a bazsalikom is a kertünkből való, eredeti néven pasta all'amatriciana. Finom és pikáns, igazi dél-olasz étek:

Jöjjön a pizza is, akármilyet is készítesz az alap a leglényegesebb. A tészta vastagabb, déli recept szerint készítettem:

Megsütöttem életem első báránycombját. Én nem szeretem a bárnyhúst, de mivel a párom nagy rajongó és még húsvétról maradt egy fél bárányunk, gondoltam kipróbálom ezt az olasz receptet. Nincs semmi extra elnevezése, egyszerűen sütőben sült báránycomb, viszont az ízesítése, fűszerezése annál gazdagabb és érdekesebb. Szeretek új ízeket kipróbálni és ebben a receptben sem csalódtam. Itt van két kép kedvcsinálónak:




Sütemény sem maradhatott ki a próbasorozatból és ez a recept sem okozott csalódást, sőt a vendégeimet is levettem a lábukról. Hihetetlen, hogy a mandula, meggy és fahéj kombináció mire képes:

Újabb aprócska beszámoló

Időről-időre tartok szünetet és ez már nem is zavar. Egyszerűen így alakul. Az őszi betakarítás, befőzés lejárt (tele a pince, jó szétnézni ott), minden sikerült időben elvégeznem. A kertet és a ház tájékát már csak segítséggel tudtam pontra tenni. Mögöttünk van már a meszelés is és néhány ablakcsere. Az ajtók még csak ez után érkeznek, aztán foghatok neki a karácsonyi nagytakarításnak.

Kisfiam, Csege, egyre ügyesebb, érdeklődőbb, mozgékonyabb, de még mindig nem mászik. Rájöttem, hogy nagyban gátolta őt a széles terpeszt adó textilpelenka. Naponta kétszer kap most papír pelust és jó látni, hogy mennyire másképp mozog, hogy felgyorsul :-).

Bő három hónapja, hogy nem alszik éjszaka. Fogalmam sincs, hogy hányszor ébred, de nekem úgy tűnik mintha az egész éjszaka csak ringatásból és szoptatásból állna. Kezdődött ez úgy, hogy fekve nem volt hajlandó többet szopni, akármit csináltam, csak üvöltött mint a fába szorult féreg, így ölbe vettem és ott szopizott. Ez azóta sincs másképp, sőt azzal fűszereződött a dolog, hogy most már a puszta ringatás sem mindig elég, hanem ki kell vele üljek labdára. Mostanra már megszoktam én is az intenzív éjszakázást. Azon csodálkozom, hogy ő hogyan bírja, hisz nappali alvása, a két alkalom együttvéve, nem tesz ki egy kerek órát.

A sofőrvizsgán, múlt hét szerdán, már megint elvágott a drága rendőrbácsi. Most csak pislogtam mint béka a csalánban, hogy mi történik, mert totálisan meg voltam magammal elégedve. A lényeg, hogy több mint fél órát keringőztem vele, az égvilágon minden manővert kért, volt három körforgalmam, két hegyre indulásom, millió stop táblám, de még mindig nem elég a tudásom!!! Mit ne mondjak, nagyon el voltam keseredve, megfogadtam, hogy hagyom az egészet a jó büdös francba. Azon gondolkodom csak el, hogy annyi, de annyi cigányt látok a programálásokon, de egyet sem látok, sem az elméleti sem a gyakorlati vizsgákon. Ők könnyen megoldják ugyebár. Szóval az elkeseredésemet még az is tetőzi, hogy a gyerekkel egyre nehezebb buszozni. A maxi-taxikon nagy a tömegnyomor (csomagoknak szinte soha nincs hely), egy órát még kibír, azt is úgy, hogy szinte végig szopizik, de a hosszabb utat ( Gyergyóig )nem viseli könnyen, már a Bucsin tetőn méltatlankodik, engem pedig nagy erőkkel kerülget a hányinger. Sokszor azt sem tudom mit fogjak, a gyereket vagy a hányós zacsit. Üvöltő gyerekkel nem kellemes utazni, szakad rólam a víz, sehogy sem nyugszik, cici sem kell, menne már, de nincs hova, az utasok pedig egyre idegesebbek. Szóval mikor azt mondom valakinek, hogy nekem gyerekkel egy kicsit nehéz a helyváltoztatás nem hiszik, és az esik a legrosszabbul, mikor ezt a hitetlenkedést anyatársaimnál tapasztalom.

Elszorul a szívem

Nemrég, teljesen véletlenül, az egyik közösségi portálon, rábukkantam egy orvostanhallgató fényképeire. A fényképek gyermekgyógyászati gyakorlatuk ideje alatt készültek. Az illető lefotóztatta magát néhány beteg kisgyerek, csecsemő társaságában, ez etikátlan dolog, de nem erre akarok kitérni. Eszembe jutottak az én gyakornoki éveim is és összeszorult a szívem. Milyen sok szenvedést láttam, milyen sok könyörgő és elkeseredett arckifejezést, mennyire kétségbeesett volt a sok gyereksírás. Nem engedték, hogy szeretgessük őket, hogy ölbe vegyük, hogy eljátszodjunk velük, mondván, csak megnehezítjük az ápolók munkáját azzal, hogy szakadatlanul üvöltő gyerekeket hagyunk magunk után. Rémes volt sírni hagyni őket, azt a kétségbeesett könyörgést amit a legtöbb baba kiadott magából, nehéz volt hallgatni. Mennyire igényelték a társaságot, az érintést, milyen boldogok voltak, ha már az ajtót megnyitottuk. Istenem mennyivel könnyebben gyógyulna minden beteg gyerek és csecsemő, ha valaki állandóan mellettük lenne, elsősorban az édesanyjuk, ha nem lehetséges akkor nagymama, vagy bárki aki a családból ráér. Már az is nagy-nagy szenvedés nekik, hogy szúrkálják, gyógyszerezik őket, mindenféle kellemetlen vizsgálatnak vetik alá őket, sokszor durván érnek hozzájuk, hamar teszik tisztába őket, katonásan öltöztetik, érzések nélkül, etetésük pedig kész tragédia (tisztelet a kivételnek). Volt szerencsétlenségem olyan ápolóval is találkozni akit nemhogy egy csecsemő mellé, de még egy állat mellé sem engedtem volna, és ezt a legnagyobb komolysággal és minden túlzás nélkül írom. Nem elég a fizikai fájdalom, de mindezt egyedül, magukra hagyottan kell elviseljék, ami megsokszorozza szenvedésüket. Olyan primitív az ember... Ahogy itt írok egyre több emlék jön elő, és egyre nehezebb látni őket, az értelmetlenségük miatt. A lélek sarokba állításával gyógyítani nem lehet. Milyen egyszerű lenne, és mégsem lehet változtatni.

A fotókon látva a sok fájdalmas, ártatlan, megfáradt tekintetet, elkapott a sírás. Az egyik képen pont egy akkora baba volt, mint amekkora most az én gyermekem. Kicsi keze ökölbe szorítva, kék-zöld foltokkal (agyonszúrt kézfej), feje bepólyálva egy vénás katéter rögzítésére, arca megdagadva és teljesen kicsavarodva próbált szopni az odanyújtott cumisüvegből. Miért nem lehet ölbe venni, hogy ne tekeredjen ki? Még egy felnőttnek is kényelmetlen lenne így táplálkozni. Arra a kis időre miért ne érezhetne igazi melegséget, ölelést? Az ölelés, a simogatás és a jó szó csodákra képes. Soha nem hiányozhatnak ezek egy ember életéből sem, pláne nem betegségének ideje alatt. Hány gyereket kellett otthagynunk a kétségbeesés határán, hányan rázták utolsó erejükkel a kiságy rácsát, toporzékoltak és senki az égvilágon nem figyelt rájuk. Ennél nagyobb ártalom nem is kell. Lehet, hogy a vírusokat kizavarták pici testükből, de lelkükben meggyötörten térnek haza. A tehetetlenségük és a megválaszolatlan, könyörgő, hosszas sírásuk miatt úgy érzik, ők nem szerethetők és ez forrása minden felnőttkori lelki ficamnak. A megmagyarázhatatlan düh, mellyel embertársai felé fordul (és ami valójában a tehetetlenség jele), az önpusztító cselekedetek sorozata és az önbecsülés hiánya, valamint a stressz feloldásának képtelensége mind-mind a csecsemő és kisgyermekkori lelki ártalmakra vezethetők vissza.

A vadont választották

Egy videót már nagyon rég szeretnék a blogomon is közzé tenni, nem mintha itt olyan nagy lenne a forgalom, hanem azért mert olyasmiről szól ami számomra útmutató, csodálnivaló és amivel teljes mértékben egyetértek. Ime:


De la bloc la iurta de ochi_ager

Szibériát az utóbbi időben egyre több orosz otthonául választotta, nem visszarettenve a nehézségektől. Boldogan vállalták az ismeretlenséget, kiszámíthatatlanságot. Maguk mögött hagyták a luxust, nagyvárost, jól kereső munkahelyeket. Ezek az emberek szinte egytől-egyig jól kereső, diplomás polgárok voltak, akik feladva minden kényelmet, a zord vidéket választották. Igen, ők mertek és még sokan csatlakoznak, szinte folyamatosan. A semmiből falvak nőttek ki, kihalt települések éledtek újjá. Az asszonyok otthon szülnek, otthonoktatás folyik, ha épp nincs a közösségnek tanítója, elkerüli őket a legtöbb civilizációs "segédeszköz", tiszta élelemhez és levegőhöz jutnak, sokat mozognak, mindenki érzi a közösség erejét, az emberi kapcsolatok erősödnek, a családban másabb a légkör, most, hogy többen is jurtában, egy nagy közös térben élnek, mint akkor amikor mindenkinek külön szobája volt. Meg lehet csinálni és örülök, hogy nekik sikerül. Mi is ezért költöztünk egy éve falura, holott hozzuk képest még mindig luxusban élünk és sajnos szennyezzük is a környezetet. A nevetséges az, hogy a falusiak szemében idióták vagyunk.

Ami mostanság foglalkoztat, hogy miként tudnám kiiktatni a hűtőszekrényt. Hogyan tartósítsak cukor nélkül, hogyan gyűjtsek és tartósítsak élelmet télire mindenféle kemikália nélkül? Tanulnom kell a népi gyógyászatot, fejlesztenem kell a gyógynövényismeretemet. Nem ártana, ha a kencekészítéshez is értenék. Mindezek olyan "vesződségek" melyek előtt értetlenül áll minden szomszéd, ismerős, szóval a falu népe. Ezért is csodálom ezeket az embereket, honnan tudják azt amit tudnak és a hétköznapjaikat hogyan oldják meg? Kíváncsi lennék a legapróbb, legbanálisabb dolgokra is, hisz mindennek van praktikája, érdekes megoldása, másképp fejvesztve rohanna a többség vissza Moszkvába. (A zuhanyozást láttam, azt nem hiszem, hogy ilyen körülmények között és ilyen formában bevállalnám, de ez is egyfajta megoldás, ha a tisztálkodás kerül szóba.)

Védő(?)oltások

Nem azért, hogy más tollaival ékeskedjem, de úgy gondoltam, ha az alábbi idézetet tolom előre a mondandómban talán jobban felkeltem a kíváncsiságot:

"Ha egy 'piszkos bomba' elárasztaná az amerikai állampolgárok egy részét a hepatitis A, a hepatitis B, a tetanusz, a pertussis, a diftéria és a B típusú Haemophilus influenzae kórokozóival, 3 különböző poliovírussal, 3 influenzavírussal, a kanyaró, a mumpsz, a rubeóla és a bárányhimlő vírusaival és 7 fajta streptococcus baktériummal, szükségállapotot hirdetnénk ki. A tettet 'szélsőséges BIOTERRORIZMUS'-nak neveznénk, óriási lenne a közfelháborodás, és a kormány megfelelő intézkedéseket hozna. Pedig ugyanezeket az organizmusokat, sokat közülük egyszerre, fecskendezik oltások formájában éretlen immunrendszerű csecsemőkbe és gyermekekbe. És ezt bioterrorizmus helyett 'védelem'-nek nevezik." Dr. Sherri Tenpenny (honlapja drtenpenny.com): Vaccinations And The Right to Refuse

A fenti gondolatot a www.nebancs.hu oldalról vettem át és mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el oda és olvasgasson. Engem egy ideje intenzíven foglalkoztat az oltás téma. Mivel nemrég gyerekem született úgy vélem, hogy alapos információkra van szükségem ahhoz, hogy az ő érdekében jól döntsek, hisz az egészségéről van szó. Érdekes módon már évek óta kétkedve figyeltem az oltásellenes híreket, néha már túlzónak, hatásvadásznak találtam egy-egy megnyilvánulást és azért kezdtem még inkább belemélyülni a témába, hogy az oltás mellett még több érvet, bizonyítékot kapjak. Ennek pont az ellenkezője történt, mára teljességgel oltásellenes lettem. Sok-sok apró részlet kezdett összeállni, az évek során különböző forrásokból szerzett információim nagyon is kapcsolódnak egymásba és ezt tényleg csak az nem veszi észre aki nem akarja szembesíteni magát a rideg valósággal. Igen, jobb nem szólni, nem gondolkodni, nem ellenkezni, sokkal jobb bégetve a nyájjal tovább ballagni, még ha szakadék fele visz is az út. Igen, bátorság kell mindenhez. Nekem sajna nincs bátorságom oltatni. Sokan vádoltak és vádolnak azzal, hogy összeesküvés elméletek híve lettem, de ez zavar a legkevésbé, legyen, de engem egyre inkább meggyőznek azok a tények amikről alig lehet tudomást szerezni, hogy egyre több orvos kezd kétkedni, másképp gondolkodni és akik vállalják véleményüket a nagyvilág előtt vagy pont új megoldást, gyógymódot javasolnak vagy épp oltásellenesek, azokat szerre felfüggesztik szakmájukból. Nem akarok messzire menni, aki akarja megtalálhatja a kellő hírfolyamokat, forrásokat, adatokat olyan emberekről akik mernek széllel szembe pisilni. Tényleg nem kell ide többdiplomás végzettség, elég a józan paraszti ész. Környezetemben nagyobb részt beoltott gyerekek vannak, akik a szezonális betegségeket szerre elkapják, asztmásak, allergiásak, antibiotikumokat szép számmal szedtek, szednek. Ismerek két olyan családot ahol a gyerekek "védtelenek" vagyis nem lettek beoltva és hadd ne mondjam, kicsattanó az egészségük, szüleik beszámolója alapján még lázasak is alig voltak így antibigyót sem kaptak.

Mindenki maga dönt, de ne hanyagoljuk az ismeretszerzést. Zárszónak hadd idézzem Bokány Lajos gondolatait:

"Az élet nem a petricsészékben zajlik! Mindig a szerzett tapasztalatok amik eldöntik, hogy mi működik és mi nem. A legnagyobb hiba amit most az ember elkövethet az az, hogy teljes mértékig alárendeli magát az aktuális tudománynak! Mintha ez valami örökérvényű, megdönthetetlen szentség lenne! És ami még nagyobb bűn, hogy erre kötelez embereket!" Forrás: www.nebancs.hu