Mire a géphez értem és végre beszámolhatok, már közel három hete, hogy sikerült befejezni az iskolát. Végre vége és ez hatalmas megkönnyebbülést jelent. Sokan arról számolnak be, hogy a haszontalanság érzése keríti őket hatalmukba, nem tudnak mit kezdeni magukkal, nem találják a helyüket. Nálam szerencsére ilyen érzéseknek nyoma sincs. Igaz rendkívül pörgős időszakban élek, lakásfelújítás, pakolászás, költözködés. Nagyon rossz ez a kétlaki életmód, hogy sem itt, sem ott nem vagyok, de már alig várom, hogy megállapodjunk.
Végül is az államvizsgáról szeretnék néhány szót szólni. Hála a Fennvalónak sikerült, ezt alig tudom felfogni. Az írásbeli sokkal nehezebb volt mint amire számítottam, a gyakorlati vizsgán sokkal jobb lehettem volna, ha nem kap el az erős lámpaláz (még én is nagyot néztem mikor megláttam a remegő kezemet). Egy darab hibám sem volt, de levonást kaptam, mert nyaggatniuk kellett. A védéstől féltem a legjobban (ahogy mindig minden szóbeli megmérettetéstől). Nekem a román sajnos nem megy (passzív tudásom van csak, ami eléggé rosszul hangzik ennyi év tanulás után, de valahogy nagyon nem jönnek számra a szavak, mai napig olaszul akarok beszélni és azt nagyon szégyenlem). Azt hiszem a szorongásaimat ezzel a nyelvvel kapcsolatban tetézte még egy első éves anatómia szervvizsga amin a tanár az én nyelvtani tudásomon akadt ki és kiselőadást tartott a nyelvtanulásról (miközben én épp azon voltam, hogy románul eszembe jusson a szemölcsizom és ínhúr elnevezés, hiába tudtam hol van és hiába mutattam rá). Akkor nagyon kínos volt az egész. Nos, nehezen megy a román, ennyit erről. Mindenki aggódott értem (ez utólag jól esett). Persze nem úsztam meg baki nélkül, a nyelvem gyorsabban pörgött mint az agyam és keményen félremagyaráztam egy adatot (a nesemnificativra semnificativot mondani eléggé durva), de állítólag senki nem vette ezt észre addig amíg javítani nem kezdtem magam, innen jön az égősebb rész, áááááá azóta is nagyon szégyenlem, de a bizottság senkit nem nyaggatott és szerencsésen letudtam az egészet.
A nehéz hét után összeültünk egy kínai vendéglőben. Már vártam, mert nagyon éhes voltam, de a menü egy kicsit csalódást okozott. Alapból nyitott vagyok az új ízekre, de ez valahogy most nem jött össze, lehet, hogy a bébinek is komoly beleszólása volt ebbe. A mogyorós csirke emléke még ma is kísért és kiráz tőle a hideg, a nem tudom milyen spagetti sem ízlett, valami extra nem odaillő ízt éreztem, mintha fémeket ennék. Párolt zöldséget és rizst ettem, de otthon jól belakmároztam, nem laktam jól az az igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése