A 10. hét

Egyre nehezebben viselem ezt az állandó émelygést. Ha eszek az sem jó, ha nem eszek az meg pláne nem jó. Semmi étvágyam, mintha minden betevő falattól undorodnék, de enni azért kell. A feldolgozott hústermékekkel, hagymával, fokhagymával ki lehet kergetni a világból. Nagyon sok szag zavar, amit eddig észre sem vettem. Zöldségek közül legfeljebb a paradicsomot tudom nyersen fogyasztani, de az után is rosszul vagyok. Bármit eszem olyan mintha valami erős savas anyag képződne a bensőmben és mintha rágna szét mindent, halok meg. Pattogatott kukorica, keksz nem segít, de néha a hideg tej egy időre helyrebillenti a belső egyensúlyt. Semmit nem kívánok, igaz egyszer csokit kívántam meg nagyon hirtelen, de mivel nem lett kielégítve a vágyam, le is tettem róla, nem lettem rosszul, ahogy sokan mondják. Nem voltam és nem is vagyok édesszájú, alig-alig ezsem édességet, inkább a sósat ettem és eszem ma is, de azt is mértékkel. A tésztaféléket tudom enni, csak jussak elég parmezánhoz, azt nagyon-nagyon szeretem, legfőképp cukkinis tésztára szórva. Ami furcsa, hogy bizonyos kenyereket sem tudok enni, ahogy a számba veszem már jön, hogy köpjem ki, hihetetlen. Ezért a párom újra itthon süt, azt gond nélkül tudom enni, és most már feltúrbózzuk magvakkal is. Néha ennék tonhalat, de nem kívánás alapon. A kedves férjecském buzgóságában vett is egy konzervet, de én várandósság alatt nem vagyok hajlandó konzervet enni így sajnos csak szemezem vele, mikor belépek a kamrába. Tudom, hogy mindezek az apró kellemetlenségek (pl. feledékenység ami néha problémát okoz) a 12. betöltött hét után elmúlnak. Várom is meg nem is az első trimeszter végét :o). Egyrészt sajnálom, hogy ilyen gyorsan telik az idő és nem tudom a várandósságom minden percét kellő figyelemmel kihasználni, másrészt semmit sem akarok késleltetni, folynia kell mindennek úgy ahogy a természet azt kitalálta.

Leadtam végre

Két hete is van már, hogy leadtam a szakdolgozatot. Egyáltalán nem éreztem magam megkönnyebbültnek. Hátra van még az államvizsga, de nem fog még a tanulás eléggé. Immel-ámmal forgatom a lapokat, az erős émelygés könnyen leteperi a motivációmat. A doktornő azt üzente, hogy nagyon figyeljek oda a védéskor bemutatandó anyagra. Végülis arra kapom a jegyet. Úgy érzem kár is volt ennyit nyöglődni a szakdolgozattal, a kutya se kíváncsi rá. Maga a tudat, hogy csak kötelező formaságként kellett ezt is teljesíteni nagyon lelombozó. Értelmetlen időpocsékolás. Maga a témám is olyan, hogy a nőgyógyászok nem szívlelik, hisz "nem értek hozzá" címszóval könnyen félredobják. A szoptatás eléggé kényes téma, olyan berkekben is ahol nem kéne, hogy az legyen. Ez az egész arra volt jó, hogy beleásva magam sok-sok külföldi kutatásba kiderült, hogy az egész világon hadilábon áll a szoptatás (persze vanna kivételek mint pl. a Skandináv országok, de világviszonylatban nem sokat javítanak az arányokon). Volna mitt tenni, változtatni ezen a területen is. A sötétség a szakemberek fejében is néha eléggé riasztó tud lenni.

Első találkozás a babámmal

Pont amennyire féltem az első nőgyógyászati konzultációtól, pont annyira jól sikerült. Az orvos kedves és türelmes. Nem akart kotorászni, még hüvelyi ultrahangot sem végzett. A hasi UH is megmutatta amit látni akartunk. Mikor megláttam a drága kicsi magzatomat annyira elérzékenyültem, hogy csak folytak és folytak a könnyeim megállíthatatlanul. A párom is nagyon meghatódott, könnyek ugrottak a szemébe. Ügyes, formás kis Kincs, már dobog a szíve és 1,16 cm. A hetedik hétben vagyok. A doki nem vitte túlzásba a jótanácsok osztogatását, de nem is ígényelem a részletes tájékoztatást, beszélgetést. Mindenekelőtt azért szeretném a kötelező vizsgálatokat végig járni, hogy tájékozódjam babám fejlődéséről és állapotáról, semmi több. Jó is, hogy nem valami beszédes a doki, meg nem is nagyon kérdezősködik, így számomra pont jó. Ha esetleg bő lére engednénk a mondókánkat akkor nem biztos, hogy nyugodt lélekkel lépnék ki a rendelő ajtaján, márcsak azért is nem, mert nagyon sok mindenben nem értek egyet a mai szülészeti gyakorlattal, tehát jobb, ha nem is beszélünk róla.

Tüneteim már jó ideje vannak. Émelygés, öklendezés, erős mellfeszülés, székrekedés. Ezeken próbálok úrrá lenni kissebb-nagyobb sikerrel. Néha álmosabb vagyok a szokottnál, de nem jellemző, szerintem inkább a nagy meleg miatt van.
Ma készítettünk néhány képet a pocakomról, ha sikerül hetente fotózunk, ha nem akkor csak havonta. Erre is már hetek óta készülök, de csak most került rá sor, úgy látszik nehéz volt elővenni a fényképezőgépet :o).

Kinlódás továbbra is

Még mindig a szakdolgozat az ami nem enged teljesen lazítani. Bonyodalom lett a témavezető orvosaim között. Eléggé hülye helyzet, főleg nekem kellemetlen, mert ki lenne a hibás, ha nem a diák. Minden esetre a doktornő eléggé emberségesen áll mellém . Igaz, nagyon nem is veszi komolyan a dolgokat. Mindent rámhagy, de nem is bánom legalább haladok. Most nagyon sok mindent meg kellene fogalmazzak saját kútfőből, de nehezen megy. Most már nem is érdekel semmi, csakhogy legyek túl ezen a mizérián. Istenem, csak sikerüljön végre és tudjam a hátam mögött az egész tetves képzésüket. Egy életre sikerült megutálnom a sok buta kirakategyetemistát, a beképzeltséget, a sok maradi, tudománytalan érvet, az értelmetlen kórházi protokollokat, a képmutatást felső fokon, a személyválogatást, a külső és belső hazugságokat. Egyszóval mindent! Amilyen lelkesedéssel és nagy tervekkel fogtam neki a képzésnek épp olyan nagy kiábrándultsággal veszek búcsút eme patináns intézménytől és tanáraitól, mely egyértelműen már csak a régi fényéből táplálkozik, a minőségi oktatás nár a múlté. Sokkal-sokkal többet vártam. Természetesen igen kevesen osztják véleményemet. A legtöbben még mindig saját maguknak is hazudnak és továbbra is ringatják magukat, hogy a lehető legjobbat kapják. Én azért merek ilyen kemény szavakat használni, mert van összehasonlítási alapom és ezt az egyetemet a hozzá nem értő szervezés jellemzi a pincétől a padlásig. Ha a mérce tényleg ennyire alacsony akkor nem tudom, hogy máshol mi lehet. Persze milliószor vágták már a fejemhez, hogy túlzottan maximalista vagyok és a világon mindenhol romlik a felsőoktatás színvonala, ezen nincs mit kiakadni. Szerintem pedig nagyon is van mit kiakadni, hisz milyen értelmiségi réteg kerül ki ezekből az intézményekből? Hogyan akarnak lépést tartani a tudomány rohamos fejlődésével, ha egy idegen nyelven sem értenek (nemhogy beszélnének), és pláne olvasni sem szeretnek. Kérem, mi lesz ebből? Tisztelet a kivételnek, akik igazán kevesen vannak, de a többség letojja a szakmája valódi lényegét. Emberekkel, életekkel lesz dolgunk. Nem lehet majd akármilyen felkészüléssel szakembernek tituláltatni magam, pedig jajj de sokan ezt teszik, pedig lövésük sincs dolgokhoz (alapvető dolgokhoz). Egyszóval szégyen.

Orvoshoz kellene menni

Lassan már itt az ideje, hogy a pocaklakót bemutassam orvosnak és ő is megmutassa nekünk magát. A múlt héten is barnás, pecsételő vérzésem volt, most is. Igazából most nem rémültem meg annyira mint amennyire először tettem (azt hittem most is úgy járok mint először)de jó lenne, ha orvossal beszélhetnék. Mindettől csak az tart vissza, hogy a nőgyógyászati ambulanciára nem akarok felmenni. Frászom van a kórháztól a szó szoros értelmében. A fél várost összetelefonáltam magyar nőgyógyász után, de a szimpatikusabbja szabadságon van. A másik fele pedig mind tanított, szóval őket nem igazán szeretném beavatni a dologba. Ma úgy volt, hogy megyek, de éjszaka olyan rémálmot produkáltam, hogy egyértelművé vált, hogy kézzel-lábbal tiltakozik minden porcikám a kórház ellen. Tehát várok. Jövő héten jön vissza a szabadságról a kettes számú jelölt, tehát inkább megvárom őt és magánrendelőbe megyek. Mikor a vetelésem után nála voltam nagyon kedves volt, külön megkérdezte, hogy akarok-e hüvelyi vizsgálatot, természetesen nemet mondtam és jól esett, hogy nem parancsolta rám a vizsgálatot. Igaz, hogy idős orvos, de nekem épp sokat tapasztalt, türelmes, lecsillapodott orvos kell, aki nem riadóztatja minden apróságért a kismamákat. Várom már a jövő hetet nagyon. Kiváncsi vagyok mi lesz. Ha most nem lesz olyan amilyet szeretnék, hogy a várandósságom ideje alatt legyen, akkor megyek az egyes számú jelölthöz aki egyben egyike a legdrágább orvosoknak, de nála tudom, hogy semmiféle kellemetlenségben nem lesz részem.

Kirándulás

A hétvégén, kedves barátainknak köszönhetően, ellátogattunk Torockóra és Tordára. Pénteken a Gyopár Panzió és Kemping területén felállítottuk a sátrakat. Nagyon szép fekvésű hely, gyönyörű panoráma. Maga a kemping nagyon kultúrált, tiszta kis hely. A házigazda igen kedves, segítőkész személy, igazi vérbeli vendéglátó. Szombaton verőfényes napra ébredtünk, aminek nagyon-nagyon örültünk, főleg én, mert éjszaka majd szétfagytam a sátorban. Eldöntöttük, hogy felmegyünk a Székely-kőre. Hosszú, mondhatni egész napos program lett belőle. Rövidebb idő alatt is meg lehetett volna tenni, de mivel a barátainknál kisgyerek is volt, a párom meg enyhén mozgássérült nem kapcsoltunk turbó fokozatra, de nem is lehetett volna. Gyönyörű sziklás, patakos völgyben másztunk felfele a kék túristajelzést követve. A párom itt még nagyon ügyesen és arénylag gyorsan haladt. Egyszer történt csak nagyobbacska esés, visszacsúszás amitől eléggé megrettent én pedig csak nevettem ami még a maradék erőmet is elvette. Jó érzés volt a tetőre érni és több helyről szétnézni, fényképezkedni. A lefele út sokkal nehezebb volt, mint felfele. A piros jelzést követve értünk le a hegyről egy szép nagy erdőn keresztül. A lejövetelt pusztán csak az nehezítette, hogy nagy esőzések után voltunk és a talaj még nem száradt meg annyira, hogy az ember ne csúszkáljon rajta. Szegény férjecském számtalanszor elcsúszott, de nagyon, egy két fájdalmas esése is volt, de szerencsére többnyire derülve fogadtuk a nagy huppanásokat. Én egyszer ütöttem meg a térdemet, de akkor nagyon. Mire leértünk eléggé megtépázott, sáros kinézetünk volt. Szerencsénkre ezen az oldalon is egy patakocska tőrt magának útat és segített a felfrissülésben. Megmosakodtunk, lemostuk a sok sarat, bevizeztük a sapkánkat és folytattuk tovább az útat le a faluba.

Torockó nagyon kellemes, szép hely. A házak különösen tetszettek és örömmel tapasztaltam, hogy egyre többen újjítják fel a régi házakat, felismerve annak kultúrális, hagyományörző értékét. Kicsit úgy éreztem magam mintha a szemtendrei skanzen egyik tájegységében sétálgatnék.

Tordán a sóbányát látogattuk. Nagyon kellemes volt odalenn. Hatalmas embertömeggel találkoztunk odalenn. Sajnos nem ennyi emberre volt megtervezve a bánya közlekedése. Hatalmas sorok a liftnél, akik a lépcsőt bevállalták még azok is lökdösődve, szorulva tudtak csak le és fel közlekedni.